2016. december 7.

Téli mesék- Povești de iarnă


Orgoványi Anikó: Mese a Zöldmikulásról


Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy ősz szakállú télapó, aki minden télen meglátogatta a gyerekeket. Egyik alkalommal épphogy felpakolta ajándékokkal teli puttonyát a szánjára, befogta a rénszarvasait, s már indulni készült, mikor egy vékony hangocska megszólalt a feje fölül. Kismókus volt az, aki az öreg diófa odújában lakott családjával.
     – Kedves Télapó, te csak az embergyerekeknek viszel ajándékot? Hozzánk mikor látogatsz el? Mi is jók vagyunk. Testvéreimmel sokat segítettünk az anyukánknak a téli elemózsia begyűjtésében!
     Télapó hümmögött valamit a bajusza alatt, majd elindult az ajándékozó körútjára. A Kerekerdő útelágazásánál lelassított a szánjával, és ekkor újabb hangokra lett figyelmes. Az erdő öreg fái súgtak-búgtak körülötte. 
     – Nézzétek itt megy télapó, hogy megajándékozza az embergyerekeket. Bezzeg a mi csemetéinkre senki se gondol!
     – Kedves Télapó, én is jó voltam – szólalt meg egy kis facsemete – tisztítottam a levegőt, és madárfészket ringattam. Öt kis fiókát nevelt fel madármama az ágaim közt.
     Télapó töprengve simította végig hosszú szakállát, majd megrántotta a kantárszárat és rénszarvasai továbbröpítették szánját. Egy tó partján vezetett el az útja, amikor ismét hangokat hallott. A tó sóhajtott mellette. 
     – Ó, kedves, jó Télapó, hogy örülhetnek az embergyerekek, amikor megleped őket a finomságokkal és megdicséred őket jó cselekedeteikért. Bárcsak az én kis cseppem is megdicsérné valaki, hiszen olyan áldott, jó lélek a szentem. – Azzal egy kis hópihe szállt a Télapó orrára és így szólt hozzá:
     – A nyáron esőcsepp képében szomját oltottam egy fűszálnak. Nélkülem elszáradt volna szegény.
     Télapó gondterhelten vakarta meg a feje búbját, de továbbhajtott, hiszen sok ezernyi gyermek várta őt szerte a világon. Nem késlekedhetett.
     Hanem, amikor dolga végeztével hazatért, maga elé hívatta fiát, Mikit, aki mindig az erdőt járta, a patak csörgedezését hallgatta, és a réten hanyatt fekve bámulta a felhőket. Ezért aztán Zöld Mikulásnak is becézték.
     – Kedves fiam – mondta neki Télapó – utam során megszólítottak a növények, állatok és más teremtmények, hogy az ő gyermekeik is megérdemelnék a jutalmat, de én már nem győzöm a sok munkát. Te még fiatal vagy, alig múltál 527 éves, téged bízlak meg ezzel a feladattal. 
     – Kedves Apámuram, boldoggá tettél ezzel a kéréssel, hiszen tudod, mennyire szívemen viselem természet sorsát.
     – Egy baj van csak, fiam. A természet gyermekei többen vannak, ahány csillag van az égen. Hogy tudod ezeket mind meglátogatni?
     – Egyet se búsuljon édesapám, a zöldszíves gyerekek biztosan segítségemre lesznek szerte a világon. Velük együtt örömet szerezhetünk minden apróságnak. 
 
     Így is lett, és azóta a zöldszíves gyerekek segítenek a Zöld Mikulásnak az örömszerzésben. Madárkarácsonyt rendeznek, facsemetéket ültetnek, örökbe fogadják a patakot. 
 
     Zöld Mikulás pedig jótevője lett a természet kicsinyeinek: kis mókusnak, ebihalnak, palántának, gyenge sarjnak, esőcseppnek és szellőnek, szikrának és homokszemnek.   
Bármerre jár, mindenütt zöldszíves gyerekek segítik munkáját. Holnap legyen a ti vendégetek!


Fiul lui Moș Crăciun - traducere Monica Beatrice Albu

Știați, nu-i așa, dragi copii, că Moșul are și el copii? Un băiat harnic și deștept, căci nu se poate ca tocmai Moșul, care iubește așa de mult copiii și dă daruri celor cuminți, tocmai el să fie singur pe lumea asta mare. Se făcu că într-o bună zi, în timp ce Moșul întocmea lungile liste cu daruri de împărțit, în căsuța din pădurea de la Polul Nord, un pui de veveriță din stejarul de lângă casă coborî pe pervaz, ciocăni și spuse:
Moș Crăciun, dar de ce nu primim și eu și frații mei cadouri? Am fost cu toții foarte cuminți, am ajutat-o și pe mama să strângă provizii pentru frigul cel mare! De ce dai cadouri doar copiilor? Și mai am și prieteni, micul arici… sau puiul de stejar… sau fulgul de zăpadă…. Îl cunosc de când era mic și era doar o picătură de ploaie pe o frunză! A ales să ajungă în pământ și să hrănească vioreaua aceea frumoasă, chiar de lângă casa ta. La noi de ce nu te gândești?
Moșul căzu pe gânduri, căci micuța veveriță avea dreptate. Sincer, el nu se gândise până acum la puii de animale. Nici la plantele micuțe… Și uite, puiul de stejar, adăpostește un cuib de ciocârlie, și cât de frumos cântă pasărea! Și vioreaua…. Ce frumoasă era! Îi încântă privirea toată vara…. Oftă în sinea lui: Timpul este prea scurt acum, ca să pot să organizez și asta, la anul însă…
Tocmai atunci intră în cameră fiul lui, și îl întrebă:
De ce ești așa trist, tată? Ce s-a întâmplat?! Tu de regulă cântai acum, când le pregătești cadouri copiilor!
Moșul îi spuse oful… băiatul ascultă, privi îngândurat, apoi fața i se lumină, căci era un băiat harnic, iubitor și înțelept la cei 527 de ani ai săi:
Tată, dar mă duc eu să duc cadouri! Voi duce cadouri puilor de animale, plantelor tinere, picăturilor de apă, norilor albi, mici și pufoși! Ce bine!!!! Ce mă bucur!!! Te voi ajuta și voi aduce bucurie și eu!
Și uite așa se făcu că, de atunci, fiul Moșului duce cadouri tuturor vietăților mici de seara Sfântului Nicolae. Și a tot ce este în creștere încă în natură. Și pentru că această misiune este și un pic ecologică, fiul Moșului s-a îmbrăcat nu în roșu, ci în verde, ca să nu îl confundăm cu tatăl său. Dacă în preajma sosirii Moșului la voi, dragi copii, vedeți că cineva a lăsat de mâncare păsărelelor, aricilor, sau a construit un adăpost micilor animale, să știți că a fost fiul Moșului. Să îl ajutați și voi, ori de câte ori puteți, având grijă de puii de animale, udând puii de pante, căci el face asta doar odată pe an. Iar animalele și plantele sunt foarte cuminți, dar mai ales ne ajută și pe noi foarte-foarte mult, fiecare în felul său specific.                  


A hóember meg a hóasszony             -német mese


Valahol egy kicsi faluban az iskolás fiúk az iskola előtt gyönyörű hóembert csináltak. A két szeme ragyogó széndarabkából volt, az orra is fekete szénből, a fejére egy ócska fazék került kalapnak. A faluvégi tavon korcsolyázó lányok is hordták a havat, s egy kövér, mosolygós hóasszonyt gyúrtak belőle. Kék kötényt kötöttek elé, a két szeme pedig ugyanolyan apró fekete széndarab volt, mint a hóemberé.

A következő napok csikorgó hideget hoztak, s a hóember meg a hóasszony szilárdan állt a helyén, az egyik az iskola előtt, a másik a tó partján. Jól érezték magukat, örültek a hidegnek, vidáman nézték a fagyos téli világot. Egy nap azonban a hóember az iskolás gyerekek beszélgetéséből megtudta, hogy a közelben van egy szép, kövér hóasszony, és attól a perctől kezdve úgy érezte, hogy jó lenne mozogni, elindulni valamerre.

A hóasszony is hallott a hóemberről, s kicsi hószíve elkezdett viharosan dobogni. Biztosra vette, hogy a hóember meg fogja őt látogatni, olyan biztosra, hogy elhatározta: elébe megy majd, s úgy kelnek vándorútra.

Egy éjszakán lesszált a felhők közül a hótündér, hogy megérintse őket varázserejű jégpálcájával. A hóember egy pillanat alatt életre kelt, éppen csak megnyújtóztatta a lábait, megmarkolta a botját, s már indult is a tó felé. A hóasszonyka éppen csak a kötényét igazította meg, amikor éltre kelt, s már sietett is az iskolához, a hóember elé. Sietségükben elszaladtak egymás mellett, s amikor a hóember megérkezett a tóhoz, szomorúan vette észre, hogy a hóasszony közben már elment, a kis hóasszony pedig ugyanígy járt az iskolánál.

Telte-múltak az órák, de a hóasszony csak nem jött, hiába leste a hóember. Megigazította hát a kalapját, és ismét útnak eredt.

Egy helyen lejtős volt az út, ott csusszant egy szép hosszút, s ez egy kicsit felvidította, vissza is ment gyorsan a tetőre, hogy még néhányat csúszkálhasson.

Ezalatt a hóasszony is elunta a várakozást az iskola előtt, és ő is elindult. Nekivágott egy keskeny ösvénynek, amely rövidebb úton vezetett a tóhoz. Így történt, hogy a két vándor másodszor is elkerülte egymást.

Az iskolához érkezve is hiába kémlelt körül a hóember az éjszakában, a hóasszonyt nem látta sehol. Sok ideje már nem maradt a gondolkozásra, tudta, hogy abban a percben, amikor a toronyóra hatot üt, vége a varázslatnak : gyorsan megfordult hát és futott a tóhoz. S amikor most odaért, végre meglátta a hóasszonykát: ott állt a helyén. Örömtől repesve akart odasietni, hogy megölelje, de abban a pillanatban a toronyóra zengve elütötte a hatot.

A hóember karja lehanyatlott, a hóasszony kiejtette kezéből köténye csücskét, és mereven, mozdulatlanul álltak. Csak fekete szemük pillantása kapcsolódhatott egybe, s a fekete szemük ragyogásával beszélhettek, azzal mondhatta meg ki-ki a másiknak, hogy mennyire szereti.

És hogy igazán szerették egymást, azt az bizonyítja, hogy amikor eljött a tavasz, s a nap hevétől olvadozni kezdtek, mindkettő egy-egy csillogó-villogó vízerecskévé vált, és a két vízerecske addig folydogált, amíg végre egy érré egyesült, hogy úgy folyjon bele a tóba, amelynek partján nemsokára kivirított a sárga gólyahír.


1 megjegyzés:

Anikó írta...

Adél ez nagyon aranyos volt, mindkettő, vittem is, elmentettem, majd mesélem a család kisgyerekeinek, no meg ha végre nekem is lesz unokám, akkor neki is :-)

Printfriendly

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...